Ki olvasta tulajdonképpen Nagy Szent Gergely leveleita középkorban?

Lawrence Duggan sokat idézett tanulmánya, amely legalábbis a gergelyi diktum középkori idézéseinek gyűjteményeként valóban alapvetőnek nevezhető, eme idézések történetének fontos állomásaként ír a képek egyházi használatának triplex ratiojáról, hármas okáról, amelynek első megfogalmazását ő Szent Bonaventurának tulajdonítja, és (Gerhard Wolfhoz és másokhoz hasonlóan) Nagy Szent Gergely leveleinek kreatív felhasználására vezeti vissza. Egy későbbi bejegyzésben tervezem bemutatni, hogy Duggan véleménye sem Bonaventura elsőségére, sem a séma forrására vonatkozóan nem állja meg a helyét. Ezt előkészítendő ezúttal azokkal a Duggan által hivatkozott szövegekkel foglalkozom, amelyek időben megelőzték a képkérdés felbukkanását a skolasztikus summa-irodalomban.
A sor elejére egy olyan idézetet kell helyezni, amellyel Herbert Kessler egészítette ki Duggan gyűjtését. Burchardus (965 k. – 1025) wormsi püspök Decretorum libri uiginti címen ismert kánonjogi gyűjteményéről van szó. Ez a munka a műfaj sajátosságainak megfelelően kommentár nélkül, olyan tekintélyi szövegként idéz a Serenushoz írt második levélből, amely jogforrás gyanánt használható fel, és ebben a szerepben az ilyen szövegeket rendszerező dekretisztika közvetítését igényli.##ReadMore##

Item de pictura. Ex epist. Gregorii Secundino seruo Dei recluso directa. Aliud est enim picturam adorare,aliud per picturae historiam quid sit adorandum addiscere. Nam quod legentibus Scriptura, hoc idiotis praestat pictura cernentibus : quia in ipsa ignorantes uident quod sequi debeant, in ipsa legunt qui litteras nesciunt. Unde et praecipue gentibus pro lectione pictura est. Quod magnopere, tu qui inter gentes habitas, attendere debueras ; ne, dum recto zelo incaute succendereris, ferocibus animis scandalum generares. Frangi ergo non debuit quod non ad adorandum in ecclesiis, sed ad instruendas solummodo mentes fuit nescientium collocatum. Et quia in locis uenerabilibus sanctorum depingi historias non sine ratione uetustas admisit, si zelum discretione condidisses, sine dubio et ea quae intendebas salubriter obtinere, et collectum gregem non dispergere, sed potius poteras congregare, ut pastoris intemeratum nomen excelleret, non culpa dispersionis incumberet.

A festményről. Gergelynek Secundinushoz, Isten elzárkózott szolgájához írt leveléből. Mert más a festményt imádni, és más a festmény története által megtanulni, hogy mit kell imádni. Ugyanis amit az írás nyújt az olvasóknak, azt nyújtja a festmény az őt néző tudatlanoknak, hiszen a tudatlanok benne látják, amit követniük kell, benne olvasnak az írástudatlanok; ezért különösen az idegenek számára helyettesíti a festmény az olvasást. Éppen neked, aki idegenek között laksz, illett volna leginkább odafigyelni arra, hogy – miközben meggondolatlanul lángra lobbansz az igaz buzgalomtól – ne idézz elő megütközést a durva lelkekben. Nem kell tehát elpusztítani azt, amit nem imádás, hanem egyedül a tudatlanok elméjének eligazítása végett állítottak fel a templomokban. És mivel a régiek nem ok nélkül engedték meg a tiszteletre méltó helyeken a szentek történeteinek a megfestését, ha a különbségtételre alapoztad volna a buzgalmat, kétségtelenül célravezetően érhetted volna el azt is, amit szándékoztál, és nem az összegyűjtött nyájat elszéleszteni, hanem az elszéledtet jobban egybeterelni lettél volna képes, hogy a pásztor neve méltán tüntessen ki téged, ne pedig a szétszélesztő vétke nehezedjék rád.

(3,36; PL 140, 679A–B)

A fenti szövegrészben kétségkívül a forrás helytelen megnevezése a legfeltűnőbb: Serenus helyett Secundinusnak nevezi a címzettet. Azt a reclusust látja tehát benne, akinek Gergely valóban írt egy levelet. Ezt a levelet tudvalevőleg a 8. században egy olyan szakasszal interpolálták, amely az utókor – legalábbis a 20. századi historiográfia – számára a képek melletti érvelés Gergely nevével összekötött hagyományának a Serenus-levelek utáni második legfontosabb tanúságaként tűnik fel (ennek az interpolációnak a szövege is megtalálható a forrásismeret-kurzushoz készített szöveggyűjteményben). Hogy mi vezetett ehhez a tévedéshez, arra – legalábbis jelenlegi ismereteim alapján – éppúgy nem lehet válaszolni, mint ahogy a Burchardus által ebben az esetben közvetlenül használt forrást sem tudom megnevezni, sőt még azt sem tudom megmondani, hogy ő volt-e az első, aki éppen ezt a részletet emelte ki a levél szövegéből. Nem csak kompetencia híján vagy az ellenőrzendő szövegkiadások és szekundér irodalom részben nehéz hozzáférhetősége okán (persze ezekért sem). Az említett kérdések szempontjából esetleg releváns szövegek jó része ugyanis még mindig kiadatlan, de – és ez is éppenséggel a műfaj lényegéhez tartozik – valójában a régen kinyomtatott, főművekként elismert gyűjtemények esetében is szövevényes kéziratos hagyománnyal kell számolni, amely végső soron a művek közötti határvonalakat is elhomályosítja. Olyan kérdésekről van szó, amelyek nem vagy nem csak művekre, hanem kéziratokra vonatkoznak. (Burchardus gyűjteményének a Patrologia Latinaban közölt szövege egy 16. századi nyomtatványra megy vissza, kritikai kiadás tudomásom szerint azóta sem készült.)
Két dolog mindennek ellenére különösebb kockázat nélkül elmondható. Az egyik, hogy az a 9. század közepi Collectio decretalium, az ún. pseudo-izidori hamisítvány, amely általában véve Burchardus egyik legfontosabb forrása volt, in extenso idézi Nagy Szent Gergely Secundinushoz írt levelét, mégpedig a képekről szóló bekezdéssel interpolált változatban (PL 130, 1108D–1113A). Ez a gyűjtemény olyan korban keletkezett, amely nem volt még messze a Secundinus-levél meghamisításától, és amelyben erre az interpolált változatra a legtöbbször hivatkoztak a képek körüli vitában. A pseudo-izidori dekrétumgyűjteménybe való felvétele sokkal inkább érthető, mint Secundinus nevének felbukkanása Burchardusnál – valószínű ugyanakkor, hogy ez utóbbi valamiképpen a 11–12. századi egyházjogban intenzíven használt pseudo-izidori hamisítványok befolyásával magyarázható.
Burchardus gyűjteménye – másrészt – ha nem is biztosan az első, de a legkorábbi ismert emléke egy az érett középkorban meghatározó hagyománynak. A Gratianus előtti kanonisztika Burchardus melletti másik legjelentősebb alakja, Chartres-i Ivó (1040 k. – 1115) már nyilvánvalóan nem a Serenus-levelek teljes szövegére támaszkodott, hanem valószínűleg a wormsi püspökre: az elődje által kiemelt szövegrészletet közölte Ivó is, a levél címzettjének megnevezését is pontosan követve (PL 161, 206D–207A). A későbbi egyházjog minden addigi gyűjteményt háttérbe szorító alapműve, Gratianus (†1150 k.) Decretuma Gergely leveleinek ismeretében készült ugyan – helyesen adja meg a címzett nevét, és a kiemelt szövegrész is eltér a Burchardusnál olvashatótól –, az általa hozott idézetben mégis ugyanoda kerülnek a tartalmi súlypontok, mint a korábbi dekretisztikában, az itteni változat annyiban korrekciója a korábbiaknak, hogy a levelek ott implikált értelmezését közvetíti koncentráltabb formában:

De imaginibus sanctorum non uiolandis.	Arról, hogy a szentek képeit nem szabad meggyalázni.
Item Gregorius Sereno, episcopo Massiliensi.Perlatum ad nos fuerat, quod inconsiderato zelo succensus sanctorum imagines sub hac quasi excusatione, ne adorari debuissent, confregeris. Et quidem, quia eas adorari uetuisses, omnino laudauimus, fregisse uero reprehendimus. Dic, frater, a quo factum sacerdote aliquando auditum quod fecisti ? Aliud enim est picturam adorare : aliud per picturae historiam quid sit adorandum addiscere. Nam quod legentibus scriptura, hoc idiotis prestat pictura cernentibus, quia in ipsa ignorantes uident quod sequi debeant, in ipsa legunt qui litteras nesciunt. Unde et precipue gentibus pro lectione pictura est.	Gergely Serenus marseille-i püspökhöz. Jelentették nekünk, hogy meggondolatlan buzgalomtól feltüzelve elpusztítod a szentek képeit, arra hivatkozva, hogy nem tartozunk nekik imádattal. Azért, hogy megtiltottad az imádatukat, bizony dícsérünk, az elpusztításukért ellenben megfeddünk. Mondd, testvér, mely papról lehetett valaha hallani, hogy azt tette, amit te tettél? Mert más a festményt imádni, és más a festmény története által megtanulni, hogy mit kell imádni. Ugyanis amit az írás nyújt az olvasóknak, azt nyújtja a festmény az őt néző tudatlanoknak, hiszen a tudatlanok benne látják, amit követniük kell, benne olvasnak az írástudatlanok; ezért különösen az idegenek számára helyettesíti a festmény az olvasást.
(3,3,27; CIC 1, 1360)

A gergelyi diktumra való hivatkozás eközben más irodalmi műfajokban is elterjedt – úgy tűnik, szintén a 11. századi dekretisztika nyomán. A preskolasztikus teológia egyik főmévében, a Sic et nonban Pierre Abélard (1079–1142) azt a kérdést tárgyalva, "hogy lehet-e testi képekben ábrázolni Istent" (q. 45), Szent Gergelyt is idézi – három mondatot a Burchardusnál olvasható részletből, ezúttal is Secundinus seruus Dei reclususnak nevezve a címzettet. Egészen más műfajt és egészen más műveltségi igényeket képvisel, mégis ugyanerre a szöveghagyományra támaszkodik a St Albans-i psalterium, vagy ahogy egykori tulajdonosáról nevezik, Markyate-i Krisztina zsoltároskönyve. Ennek 68. lapján a latin után inzuláris francia fordításban is olvasható a Burchardus által idézett részlet, ezúttal is Secundinus inclususként, illetve Secundin le reclusként megadva a címzett nevét – az elterjedt értelmezés szerint a konkrét kézirat gazdag illusztrációs programját legitimálandó.
"These complexities in the tradition and evolution of Gregory's idea in the early Middle Ages were paralleled by those in the High Middle Ages" – írja Duggan az említett példákat és továbbiakat felvezetendő. Ami a tradíció komplexitását illeti, a közelebbi vizsgálat merőben más képet mutat: a gergelyi diktumot a 11–12. században továbbörökítő szöveghagyomány ugyan hosszan, de meglehetősen vékony szálon csordogál, és sem lehetőséget nem adott, sem igényt nem tanúsított Gergely leveleinek elmélyült teológiai értelmezésére. Kérdés, hogy ez mennyiben érinti az evolúcióról alkotott képünket.